orosz_dori_kreativ

Dóri: „A sportkarrierem omlott össze, borzasztóan elhíztam. Ma már újra vékony vagyok.”

Szia! Dóri vagyok, és szeretnék valamit elmondani Neked magamról. Nyolcvankettő kilóról fogytam le ötvenötre. Ennek két éve, azóta is tartom a súlyomat. Hogy miként? Már mesélem is!orosz_dori_elotte

Örökmozgó kislányként semmi problémám nem volt a súlyommal, főleg, hogy a szüleim nagyon odafigyeltek az étkezésemre. Aztán nyolc évesen elkezdtem kézilabdázni. Az edzőm tehetségesnek tartott, forszírozta, hogy minden nap menjek gyakorolni. Élveztem és tényleg jól ment, így lassan-lassan a (vasárnapot kivéve) minden nap ott voltam a pályán. Gyakoroltunk, edzettünk és jártunk meccsre. Ilyen életmód mellett persze egyáltalán nem voltak súlyproblémáim. Aztán elérkezett életem talán legborzalmasabb napja. Egy hétvégi, családi kirándulásnál, egy meredek domboldalon rosszul léptem, elestem. Nagyon szerencsétlen módon, kificamítottam a térdemet. Apukám és az öcsém a karjukba vittek el a közeli faluba, ahova végül ki tudott menni a mentő. A kórházban megoperálták térdemet. (Ami már amúgy is rossz állapotban volt az állandó erőltetéstől.)

Az operáció után jártam szorgalmasan fizioterápiára, még masszázsra is elmentem, de az orvosok megmondták, hogy a versenyszerű sportot abba kell hagynom. Még azt sem javasolták, hogy futni járjak. Eleinte nagyon nehezen tudtam elfogadni, hogy vége. Eddig minden szabadidőmet a pályán töltöttem. Most nagy hirtelen üresnek éreztem az életem, ráadásul még iszonyatos düh is bujkált bennem a történtek miatt. Eddig ha feszült voltam, akkor fogtam magamat elmentem és futottam egy nagyot. Most nem tehettem meg. Egy idő után azon kaptam magamat, hogy ha előtörnek a rossz érzések bennem, akkor nekilátok enni. A műtét utáni lábadozás heteiben csak ettem, ettem és ettem. Nagyon gyorsan felkúsztak rám a kilók. A folytonos mozgás miatt eddig nem is sejtettem, hogy mennyire hízékony vagyok, sajnos most kiderült ez is. Nem is olyan sokára nyolcvankét kiló voltam.

A családom aggódva nézte, de nem mert szólni. Tudták, hogy magam alatt vagyok. Végül egy barátnőm rázott fel. Együtt töltöttük a napot, délután fele leültünk egy parkba a padra beszélgetni. Én vettem magamnak egy pékségben két lekváros buktát. Az egyiket elkezdtem enni, mire ő a másikat fogta, kidobta a szemétbe és közölte: „Egy elég lesz.” Felháborodásomban meg sem tudtam szólalni. Ő viszont nekiállt mondani, hogy neki fáj nézni, hogy mit csinálok magammal. Szembesített azzal, hogy a baleset óta teljesen elmerültem az önsajnálatban és mennyit ártok magamnak azzal, hogy egész nap csak eszem. Az igazság az, hogy addigra már néha bennem is felsejlettek ilyen gondolatok. Így nem háborodtam fel azon, amit mondott, hanem kénytelen voltam igazat adni neki.

Akkor határoztam el, hogy le fogok fogyni. Eldöntöttem, ha futnom nem is szabad, akkor kitanulom a távgyaloglós technikát. Egy jó ismerősöm ezt a sportot űzte, megmutatta nekem ezt a mozgásformát. Tőle hallottam először egy akupresszúrás gyűrűről. Azt mesélte, hogy egy munkatársnője ezzel a kis eszközzel fogyott nagyon sokat. Séta közben fejti ki a hatását, akkor használjam én is, amúgy is gyalogok. Megfogadtam a tanácsát, beszereztem a gyűrűt és az edzések közben mindig rajtam volt. Közben az étkezésre is odafigyeltem. Már csak akkor ettem, ha tényleg éhes voltam, az édességet pedig igyekeztem redukálni.

A távgyaloglás az elején természetesen nagyon nehezen ment. Sokat vesztettem az erőnlétemből és ez borzalmasan zavart. De egyre jobban belejöttem. És nem csupán belejöttem, hanem meg is szerettem. Más volt, mint a kézilabda, nem csapatban játszottam és nem kellett annyira figyelni. Viszont megtapasztaltam azt is, hogy milyen kikapcsolódni mozgás közben és befele figyelni. Egyre jobban élveztem.

Egy hónap után vettem észre, hogy övet kell viselnem a nadrágjaimhoz. Ekkor mértem le magamat először az életmód váltás kezdete óta. Nyolc kilóval voltam kevesebb, mint négy héttel ezelőtt. Nagyon megörültem, nem számítottam ennyire gyors sikerre.

orosz_dori_utanaA következő hónapban már csak hat kilótól szabadultam meg, viszont nagyon fittnek éreztem magamat. Úgy tapasztaltam, hogy kezdek visszatérni a régi formámba.

Végül öt hónap kellett, hogy elérjem az ötvenöt kilós álomsúlyomat. Azóta is tartom. Persze a a kézilabda nem tért vissza az éltembe, de ma már tudok úgy gondolni rá, hogy „ne sajnáld, hogy elmúlt, örülök, hogy megtörtént”. A távgyaloglást is nagyon élvezem. Az étkezésemre odafigyelek, de azért a biztonság kedvéért nem hagyom a gyűrűt a fiók mélyén porosodni.